A szürke köpeny-lény elejtése
Tullich Elvodug
Kora reggel keltem, őseim sírjához akartam menni leróni tisztteletemet. Út közben egy erdőn vezetett át útam, mely híres volt arról, hogy öreg fáinak göcsörtjeiben, felleli az utazó azoknak az arcát, akik ilyen-olyan módon az erdőben lelték haláluk. Ezeknek a helyeknek az emberi képzelő erő a kelleténél nagyobb rejtélyt kölcsönöz, de ugyanakkor tényleg lakják bizonyos rémek. Ezek egyike a szürke köpeny-lény, amely alakváltóként, áldozatai alakját felveheti, viszont kilépve az erdőből újra azzá az arctalan lénnyé változik, ami valójában.
Furcsállottam, amikor ezen korai órákban hozzám lépet egy kislány sírva nekem szüleit keresve. De nem tehettem mást, mint megígértem, hogy segítek neki. Ő igyekezett engem beljebb és beljebb csalni keresés közben. Éreztem bőrömön az elmúltak hidegségét, amikor fülemet, mintha sírás ütötte volna meg. Egy öreg fa mellett haladtunk el, ahogy bele néztem mélyen annak törzsébe, és a néhány méterrel előttem elevennek hit kislány nézett vissza rám üres tekintettel. Tudtam gyerek képében nagyobb esélyem van megölni a szörnyet, mintha hagyom visszaváltozni, így mögé léptem és kardommal lesúlytottam rá. Fájdalmasan rogyott össze. Tetemét őseim szentelt földjébe temettem el, azok őrizetére bízva, megfosztva őt a visszakísértés lehetőségétől.
