Kora reggel keltem, őseim sírjához akartam menni leróni tisztteletemet. Út közben egy erdőn vezetett át útam, mely híres volt arról, hogy öreg fáinak göcsörtjeiben, felleli az utazó azoknak az arcát, akik ilyen-olyan módon az erdőben lelték haláluk. Ezeknek a helyeknek az emberi képzelő erő a kelleténél nagyobb rejtélyt kölcsönöz, de ugyanakkor tényleg lakják bizonyos rémek. Ezek egyike a szürke köpeny-lény, amely alakváltóként, áldozatai alakját felveheti, viszont kilépve az erdőből újra azzá az arctalan lénnyé változik, ami valójában.
Furcsállottam, amikor ezen korai órákban hozzám lépet egy kislány sírva nekem szüleit keresve. De nem tehettem mást, mint megígértem, hogy segítek neki. Ő igyekezett engem beljebb és beljebb csalni keresés közben. Éreztem bőrömön az elmúltak hidegségét, amikor fülemet, mintha sírás ütötte volna meg. Egy öreg fa mellett haladtunk el, ahogy bele néztem mélyen annak törzsébe, és a néhány méterrel előttem elevennek hit kislány nézett vissza rám üres tekintettel. Tudtam gyerek képében nagyobb esélyem van megölni a szörnyet, mintha hagyom visszaváltozni, így mögé léptem és kardommal lesúlytottam rá. Fájdalmasan rogyott össze. Tetemét őseim szentelt földjébe temettem el, azok őrizetére bízva, megfosztva őt a visszakísértés lehetőségétől.

Apró, szálló, kicsike légy!
Gyorsan röppenj, sebesebb légy!
Zümmögj, zümmögj, hangosabban!
Gyenge hangod jobban halljam!

Ide-oda cikázzál hát,
Nézd meg hát, milyen a világ!
Nézd meg, nézd meg, és járd körül!
A légyszíved ennek örül!

Kis légy, kis légy, gyere vissza!
Fordulj meg, és szállongj haza!
Kis légy, kis légy, becsaptalak…
Cikáztál, de lecsaptalak.

Telik az idő, múlik csendesen
elsuhan az élet, észre sem veszem.
Állj meg pillanat!
Legyen a perc óra
az órából hónap,
míg nem tér nyugovóra
az idő.
Mintha egy kéz,
mi homokórát tart számolja a percet,
mi még hátra van.
Pereg a homok, gyűlik sorra
elmúlik az ember, ez az ő sorsa.
Az óra sebesen jár.
Követi őt a többi gyorsan
már nem látni, hogy hol van.
Nem lehet megállítani a pergő homokot.
Nem lehet visszahozni az eltelt perceket.
Nézném, de már követni sem tudom.
Nem érdekel, békén hagyom.
Csak az bántja igazán a lelkemet
hogy az emlékeket visszahozni nem lehet.
Az idő mindenki számára ellenség talán?
A válasz nem. Csak annak csupán
ki rossz életet él át,
ki várja már a halált
ki várja már az újat
mi nyugalmat hozhat
mely eltűnik egy perc alatt
és emlék, ami ott maradt nem más,
mint az ember
ki remélni már nem mer
messze még a jövő
tán feltárja az idő
ez az ördögi gépezet
irányítja a végzetet.

[Szürreális avantgardisztikus-himnikus látomásköltészetbe tartozó szabadvers jambusok nélkül.]

[lírai monológ ]

Bocsánatot kérek
amiért élek
ahogyan érzek
bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek
ha nem értelek
ha nem megy az élet,
mint kéne
bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek
ha nem vagyok olyan,
mint szeretnétek
ha nincs több,
mit adhatok
bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek
ha fájnak a szavak
ha nyugton nem hagylak
bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek
ha rossz vagyok
ha álmatlanul alszotok
bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek
mert nem tudok tenni
nélkületek élni
nem szívok levegőt
ti féltő szülők
ha bántalak,
ha esz a harag
ha kérdeztek, és én nem tudok
ha rám nem vigyáznak az angyalok
tudjátok meg, ilyen vagyok.
Mindig ilyen maradok.
Bocsánatot kérek.

Elhangzott szavak
elrepülnek tova
nem marad az agyban
nem ér az célt soha.

Elhangzott szavak
semmi hasznuk sincsen
csak azokra hatnak
kiknek gondjuk nincsen.

Zárva fülem ajtaja
nem juthat be rajta
nem is kell,hogy bejusson
és zűrzavart okozzon.

Romlatlan még az agy
ha néha is kihagy
nem kell bele cifra szó!
Az mind hiábavaló.

Inkább hallok a szememmel
tapintok a szivemmel
közönyösebb maradok
míg meg nem halok
haszontalan leszek
semmit sem teszek
gátat nektek szabok
káros gondolatok!

Ti Paradicsomok és Paprikák!
Kik megannyi éven át
adva vagytok az emberiségnek!
Kik zsíros szájjal esznek
vágnak,szeletelnek,
darabolnak,aprítanak
törik húsotokat!
Tápláljátok a mennyei lecsót,
nyelőcsövünknek meleget adót
tele gyomorral tőle rosszat álmodót!
Lehetsz kedves natúr,vagy tojásos,
túrós,tökös netalán mákos
de te nekem natúr maradsz,
napérlelte paprikád nyújt csak vigaszt
Vértől pirosló ifjú parikák*
Kéjtől izzó hagymakarikák!
Rotyogjatok híven a fazékba
mert utána mentek a lecsóba!

*parikák:paradicsomok

(Hi-hi-hi.)

Novemberi eső.
Mily komor,mily álmatag.
A köd fátylába bújt a nap.
Az esőcseppek ritmusára
bánat borul a világra.

Füstös felhők végtelenje
szemfedőt hint az égre.
Az istenek harmatkönnye
hull a szomjas erdőre.

Novemberi eső.
Mintha világ vége lenne
a hideg permet hírnöke
a halálnak,s fehérre
váltanak majdan a faágak.

Apró harang a lélekben
minden csepp hangot ütő
bágyadt,komor,élettelen
a novemberi eső.

(A macskafanoknak)

Jár az Árnyék puha talpon

mögém oson szépen,
nem látom,de mégis hallom
szuszogását érzem.

Alig veri fel a csendet
mintha nem is lenne,
mintha szellemlénye
a föld fölött lebegne.

Ez az árnyék az én macskám
ki nem hagy nyugton leckét írni,
szemrehányó nyávogással
próbál tettre bírni.

Nem érek rá kis barátom
játszadozni veled
láthatod,hogy sok a dolgom
készen kell,hogy legyek.

Pár percből óra lett,
de a cica csak várt
türelmesen,mint egy szobor
mögöttem őrt állt.
Most már szabad vagyok
nem köt le a munka
ráérek a mókára
és bolondozásra.
Késő minden,elment ő már
nagyon-nagyon régen
a Mennyország kapujában most is vár
hogy legyek már készen.

Hiányzik a dorombolás
amit úgy szerettem
panaszos nyávogását
nem feledhetem,
hiányzik a sárga szeme
kifejező tekintete
nincsen rajtam karmolás
pedig nagyon kéne,
egy kicsi vágás,
mi hamar fordul vérbe,
selymes szőre fénylését
lépteit mögöttem
most már nagyon bánom
hogy veled nem törődtem
kedves kis Barátom!

Bolyongó lelkek
merre tévelyegtek?
Létezik-e otthon,
mi nyugalmat ad
nektek?

Láttátok-e Istent
fehér dicsfényében?
Éreztétek az erőt
mennyei lényében?

Hiányzik-e a világ
mit itt hagytatok?
Vagy végre nyugalmat
találtatok?

Boldogok vagytok-e?
Vagy kínoz valami
ami a szellemlelket
megkeseríti?

Tudtok-e érezni
hallani és látni?
Tudtok-e a szátokkal
kommunikálni?

Megbocsátották-e
bűneiteket?
Vagy hagytak örökre
szenvedni titeket?

Bolyongó lelkek
miért nem feleltek?
Azért,mert a holtak
erről nem beszélhetnek?

Gyerekesen hangzanak ezek a sorok
de ezek csupán olyan gondolatok
amiket egy érző szív érez.
Hiába kicsi vagy nagy az ember
nem a kor dönti el
milyenné lesz.

Nekem is van egy álmom.
Ha becsukom a szemem,mindig látom.
Kinyújtom a kezemet,de nem tudom megfogni
Ezt az érzést tudom,mindenki ismeri.

Te vagy a képben…
Úszol a fényben,és Istennek látszol.
Pedig tudom,hogy csak játszol.
Ha nem is mondasz igazat
én elhiszem.
Összeteszem érted a kezem és
imádkozom,hogy minden sikerüljön
hogy mit kívánsz,teljesüljön,
legalább Neked.
Te talán értékelheted az életet.
Elérted a céljaidat,nem?
De ne állj meg sohasem!
Olyan boldog vagyok,ha hallom
a hangodat!
El ne múljon sose ez a pillanat.
Rövid az élet,még a Tiéd is.
De az ember és közted oly nagy
a szakadék!
Az ember,csak söpredék.
Te más vagy,mint mi vagyunk…
Te vagy az én jelképem
ki értelmet ad nekem.
Játssz még tovább, hadd
higgyem el,hogy szép a világ!
Énekelj,ahogyan csak lehet
lopd el a lelkemet,már
ingyen is a Tiéd lehet.
Nem ismerlek,mégis úgy
megszerettelek,mint mást még sosem!
Szívd be a levegőt,
érezd az éltető erőt
ami a Tiéd lett.
Menni kell…
Nem lehet megállni…
Csak az fáj,hogy te is
emlék leszel.
Egy szép,magasztos emlék,
mint nem felejtek el…
mert a szívemben élsz,és mindig ott zenélsz.
S ha eltűnik a földről az érzelem…
…csak arra kérlek,énekelj még nekem…